| Nem is emlékszem hogy hogyan kezdődött. Először 4-en játszottunk. A mesélő Norbi volt akinek fantáziája nem ismer határokat. Remekül ismeri a M.A.G.U.S. szabályait de nem bírja megállni hogy áthágja azokat. Először is a karakterlapunkra fel kellett jegyezni még olyat is hogy jó és gonosz pontok. A másik két játékos a gonosz oldalra tolódott el míg én a jót szolgáltam. Mondanom sem kell jelentős előnyre tettek szert. A Norbi viszont tudta hogy én mit akarok. Meg akartam küzdeni velük. Semmi esélyem sem volt, ez teljesen egyértelmű. A Norbi hogy egyenlő erőre tegyünk szert bevitt valamiféle fehér rendbe. Ott új fegyvert kaptam ami hatalmas erővel bírt, és legyőzhetetlen csapatot alkottunk. A gonosz oldal mindjárt nem volt túl szimpatikus számukra sem. Elvégre nem lenne előnyös ha valakire kétszázan rárontanának. Úgy döntöttek a jó útra térnek ők is. Viszont számomra hogy a rend tagja lehessek el kellett végeznem egy próbát. Három lényt kellett áttérítenem a jó oldalra. Beküldtek a sötét erdőbe. Semmit sem láttam, de a kardom valamiféle varázserővel bírt úgyhogy egy kis fényt adott. Valami mozgást hallottam, és hirtelen egy hideg kezet éreztem a vállamon. Mikor megfordultam egy szellemmel találtam szemben magamat. Rászegeztem a kardomat majd beszélni kezdtem hozzá, valami jónak kinéző áttérítő halandzsát mondtam neki és úgy döntött hogy egye fene megpróbálja. Meg kellett sebesítenem a kardommal s akkor tisztul meg(ezt még egy fehér krapek mondta). Egy megvan. Aztán találkoztam a többiekkel. Mivel ők képben voltak nem dumáltak sokat. Átállítottam mind a kettőt. Kész voltam és a mesterem visszateleportált a fehérekhez. Na itt történt valami a játékon kívül. A Bence ki akart állni mert állítólag a Norbi kivételezett a Dáviddal. Ki is állt de helyette beállt más. Idővel csajunk is lett gyerekkel együtt. Békésen telt ott az élet de egy napon különös dologra lettem figyelmes. Egy kép a legjobb tanulóról, aki egy sámán volt. Félrehajtottam hát a portrét és megkocogtattam mögötte a falat. Üreges volt, és mit tehettem volna hát betörtem(egy hatost kellett dobnom hogy senki se vegye észre). Egy alagút vezetett le egy pincébe. Ott az az alak állt aki a portrén volt. A karakterem majd elhányta magát amikor meglátta a sámán dolgozóasztalát. Fejek, belek és néhány belső szerv volt az asztalon. Észrevett engem és ki is küldött ( nem finoman). De mielőtt kiléptem egy különös fehéren csillogó tárgyat láttam a nyakában. Aztán egy küldetést varrtak a nyakunkba. Menjünk el a démonok birodalmába hogy megsemmisítsük a démon királyt. Megérkeztünk a küldetés helyére. Az az érzésünk támadt hogy a pokolban járunk. Egy nem kedves kinézetű démon állt elénk. Mekkora mák hogy a kamuzás nagymesterei vagyunk. Bemeséltük neki hogy ajándékot hozunk a démon királynak. Beengedett minket az urához aki még nála is rémisztőbb volt. Tudtam hogy ennek nem hazudok, hacsak nem azt akarom hogy a fejem a trófea gyűjteményébe kerüljön. Már pedig nem akartam, úgyhogy inkább meghívtuk őt. Hatalmas bajban voltunk. Elvittük őt a fehér rendbe. Amikor meglátta hatalmas haragra gerjedt. Valahogy kimagyaráztuk magunkat (valami illúzióról dumáltunk neki) és elvezettük egy terembe. Egy olyan terembe ahol egyszer már majdnem ott hagytuk a fogunkat. Tudtuk hogy a kövezet különböző csapdákat rejt. Nagy volt ám a meglepetés amikor sem a tűzgolyók sem a mérgezett nyilak hatása is elmaradt. Türelmét teljesen elvesztette de azt mondtuk hogy a biztonsági varázslatok nagyon hatékonyak és mi is elfelejtjük őket. A nagyúr megéhezett és ott helyben enni akart. A barátomnak megvolt a démonológia képzettsége úgyhogy tudta mi kell a démon elpusztításához. Egy fehér kristály. Villámként csapott belém a megoldás. A legerősebb közülünk asztalt és széket hozott, más pedig kajáért ment, eközben én a titkos pince felé indultam. A kristályt megszereztem s beledugtam a kajába. A démonkirály észrevette. Küzdenünk kellett vele. Mivel tetőtől talpig páncél borította a nyakát támadtuk. Két sebet is ejtettünk a nyakán de ez nem volt elég. Ő engem vett célpontba s egy jól irányzott kardcsapással a földre terített engem. A dolgok olyan gyorsan követték egymást hogy már nem is emlékszem. Valahogy meggyógyultam, az ellenséget megsemmisítettük, a rend büszke ránk. A küldetés sikerrel zárult. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
